Akik ott élnek már több évtizede, mindig mondták, hogy nézzek csak körül, milyen szép minden. Milyen jó itt élni. Én ezt nem értettem, mert nekem a hegyek látványához csak szomorúság tapadt. Mert elmentem. Akaratom ellenére. Mindennap éreztem a fájdalmát annak, hogy el kellett szakadjak a szüleimtől a házamtól, a hazámtól a kertemtől, a barátaimtól és ezzel a kínzó hiánnyal a szívemben bámulni a tájat olyan nevetségesnek tűnt. Mintha néhány sziklaszirt és óriásfenyő pótolni tudná a pótolhatatlant.
Amikor eljöttem tőle, akkor kezdtem meglátni a várost. Összerakni napról-napra, akár egy mozaikot. Valóban szép, gondoltam magamban, ahogy a kocsi ablakából figyeltem. Kezdtem meghallani a madarakat, a gyerekzsivajt és rájöttem, hogy szerencsés vagyok, bár a férjem nem szeret, nem harcol értem, de számomra ezzel kinyílt a világ. Látni akarom a hegyeket, az égig nővő fákat, a többi embert, nemcsak magamat, és érzni, hogy valaminek a része vagyok. A nagy szenvedés és a szüntelen szomorúság vakká tett.
Tudtam, hogy erőt kell gyűjtenem. Hazamenekültem, vissza oda, amit ismerek, és elkezdtem úgy élni, mintha itthon maradnék. Egy barátom üzletében törölközőket hajtogattam. Üres voltam, akár a repedezett patakmeder, csak a kezem tudta a dolgát. Körülöttem az emberek azt hitték, talán meghalt valakim, nem kérdezték, mit-kit gyászolok. Néhány hét kellett, hogy magamtól kérdezzem, mit csinálok én itt? Nekem saját üzletem van Kanadában. Ezt nem engedhetem el. Kezdtem felocsúdni abból a szörnyű szenvedésből, hogy elhagytam a férjemet, mint egy idegent. És most mi lesz? A házasságommal együtt mégsem dobhatom ki az eddigi életem minden egyes darabját. Erőltettem a gondolatot, hogy van valamim, amit egyedül felépítettem, egy kozmetikai szalon, ahol boldog vagyok, és ahol másokat is boldoggá tehetek. Felhívtam a férjemet, mondtam, hogy visszamegyek, de nem akarok többé vele élni.
Visszatérve tünet nélküli covidos lettem, karanténba kerültem a saját házunkban. Ő egy barátjához költözött átmenetileg, mert félt, és egyedül pakoltam össze mindent, ez másképp nem ment volna. Éreztem, hogy ez is értem van, és Isten segít, hogy újra magamra találjak.
– Úgyse mész el…, egy hülye barátnőd Pesten biztos telebeszélte a fejedet. – így mondta, amikor hazajött és az ajtóban sírva elbúcsúztam.
-Csak egyszer még utoljára aludj velem… – szólt utánam, de nem fordultam vissza.
Nagyon nehéz volt Vancouver-ben lakást találni. Egy barátnőm takarított egy háznál, ahol a földszintről épp kiköltöztek a bérlők, levideózta nekem kívül-belül, gyorsan kivettem. Most saját teraszom van, kilátással az öbölre és a hegyekre. Úgy élek ott egyedül, mint ahogy mindig is élni szerettem volna. Szép dolgok vesznek körül. Amikor együtt voltunk, semmin nem változtathattam a lakásban.
-Mid nincs meg neked itt? – így kérdezte, ha valamit kérni szerettem volna.
Egy hónapja laktam külön, amikor felhívott, „na, meddig hülyéskedsz még?”
Kétségbeesésében elkezdett csajozni. Letiltott a facebookról, de előtte még kiírta, hogy egyedül él. Minden új randit kiposztolt. Anyósom Pestről azt üzente, már épp itt lenne az ideje, hogy engedelmeskedjek.
Élvezem a nagy konyhámat, a rendet, a tisztaságot, hogy önmagam vagyok. Az a mély búskomorság, amivel évtizedek óta éltem, úgy feslett le rólam napról-napra, mint egy viseltes, ócska kabát.
-Miért csinálod ezt, én sosem voltam rossz! Rossz voltam, mondd rossz voltam? – így kérdezte, ha hívott.
Egyszer találkoztunk. Elkezdtem mondani, hogy mi volt jó, és mi nem. Hogy felneveltem két fiúnkat, kidolgoztam a belemet, otthon is. Most már csak szeretnék nyugton élni, nem félni, rettegni a férjemtől. Nem bírta hallgatni, befogta a fülét és elment.
-Oké, itt vagyok, beszélgessünk. – szólt bele rekedten a kagylóba, pár héttel később, mert lázas, beteg volt. Akkor hallgatott először végig csendben. Pár nap múlva bocsánatot kért.
Karácsonyra meghívtam őt és a gyerekeket is az új lakásomba. Vettem nekik ajándékot, főztem sokat, boldog voltam. Megjöttek a fiúk, őt vártuk egy ideig. Később kiderült, elment szállodába egy új csajjal, bosszúból. Pár nappal később találkoznunk kellett az autó biztosítása miatt, akkor megkértem, rakja össze a papírjait a váláshoz. Elfehéredett. Azt hiszem akkor döbbent rá, hogy nélküle is létezem. Tudta, hogy felesége van, de hogy ki vagyok valójában, azt sosem akarta tudni. Nem látott engem.
Próbálkozik, hogy költözzek vissza, azt mondja, sok pénzt megspórolhatnék. Látja, hogy most már más vagyok, és talán látja, hogy eddig hogyan éltem, hogyan éltünk. Mindig ő volt fontos, az ő tervei, az ő munkája, az ő fájdalma. Minden egyes kacat, amit hazahordott, kedvesebb volt nálam.
-Nem tudtam, hogy szenvedsz, azt hittem csak fáradt vagy. Mindenért bocsánatot kérek. Ígérd meg, hogy rögtön szólsz, ha valami nem jó neked. Én nem akarom többé átélni azt, hogy elhagyott a feleségem. Pusztító volt a másfél év nélküled. -így mondta legutóbb.
Találkozgatunk. Ez új élmény, kimaradt az életünkből. Amikor megismerkedtünk utána nem sokkal megszöktem vele Olaszországba, akkor otthonról menekültem. Szinte első pillanattól együtt éltünk, nem randizgattunk. Most felhív és megkérdezi, mikor érek rá, menjünk vacsorázni vagy átjön és filmet nézünk. Ha nemet mondok nem erőszakoskodik, másnap újra hív.
Tanulunk. Egy másfajta egymáshoz viszonyulást. Nekem is meg kell tanulnom, hogy szólok, ha valamit nem akarok, ha nem esik jól. Én is hibás vagyok, mert csak nyeltem és tűrtem, nem volt erőm beszélni. Őt nem érte ekkora trauma soha még, most szenvedni tanul. Én gyógyulni.
Változni a legnehezebb. Még ezek után is. Ha felhív, hogy főzött vacsorát, menjek át, akkor hajlamos vagyok igent mondani, hogy ne vegyem el a kedvét a fejlődéstől, de azután rájövök, hogy harminc évig bólogattam, és ha most nemet mondok, még nem dől össze a világ. Tudom, hogy szeret, én sem szűntem meg szeretni. Mégis, ez most egészen más. Most figyelem magam. Figyelem őt is. Ha észreveszem, hogy előtör belőle a régi, a vad énje, akkor szólni fogok. Gyakran felébredek hajnalonta, egy pléddel kimegyek a teraszomra, leülök a hintaágyba, és a kertben terpeszkedő, örökéletű banánfa suhogását hallgatom. Miért örökéletű? Mert amikor a banánfürtöket elengedi, az anyanövény egy időre meghal, de előtte még gyökérsarjat szül, így reprodukálja önmagát. Összehúzom magamon a puha takarót, az égbolt világosodik, a hatalmasra nőtt, harsogó zöld levelek egyre közelebb hajolva suttogják, szabad vagyok.