Helga

-Fél tíz még egyáltalán nem késő a reggelihez Lizikém, bár kilencet beszéltünk meg, nem tudom minek ugrottál be csokiért, tudod, hogy nem eszem. – mondja fejcsóválva Helga, miközben a nagymamájától örökölt, halványzöld vitrines kredencből kivesz két, aranyszélű kistányért és két csészét. Hónapok óta tervezgetjük, hogy együtt eszünk, de szigorúan csak reggelit, mert egy ideje tudatos kalóriaszámláló lett, negyven pluszosként talán még vissza tudja fordítani az alattomos súlygyarapodást mondja,  bár vannak napok, amikor elege van az egészből, úgysem látta senki két éve bugyi nélkül, a nőgyógyászt leszámítva.

-Szerinted fogytam? – kérdezi, miközben a kávé alatt meggyújtja a gázt. Mióta ismerem, mindig is aggódott az idomai miatt, élen járt a saját maga testszégyenítésében, mert túl alacsony, a lábai félúton megálltak a növésben, hogy a dereka már óvodásnak is vastag volt, és amikor már igazán jóban voltunk megkérdezte, mit gondolok róla? Akkor is, azóta is mantrázom, hogy makulátlan bőre, dús, sötétbarna haja, és divatos szemüvegén átcsillanó barna szemével igazán gusztusos, mediterrán csajnak tűnik, amire grimaszolva legyint.

Egy asszertiv kommunikációról szóló előadáson ismerkedtünk meg, ahol az előadó a nemekre jellemző, megbélyegző diskurzusokra kért „tipikusnak mondható” tapasztalatokat, és akkor Helga felállt és szikrázó tekintettel fejtette ki, mennyire gusztustalan, ha a férfi kollégák a teakonyhában megjegyzést tesznek az egyetlen női munkatársnak, hogy igen gyorsan fogy a wc papír. A teremben hirtelen olyan csend lett, akár egy bypass műtét közben. Akkor és ott éreztem, ez a nő csupa titok. Ebédszünetben sodródtunk egymáshoz, barátságunk gyorsan szárba szökkent és azóta is szórja virágait, noha nem találkozunk rendszeresen.

-Háátööö, nem láttalak  nyár óta édesem, és hezitálok, mielőtt kimondanám, de tudom, hogy tudja, hogy  igen.

-Két kilót érted, kettőt, pedig kilukad a belem.-mondja feldúltan, és egyre vadabb mozdulatokkal pakol ki a hűtőből.

-Anyámékhoz járok vasárnap ebédelni, azt mondják, ha így folytatom éhen fogok halni. Semmitmondó sablonmondatokkal igyekszem megnyugtatni, és kérem, hogy üljön le, mesélni akarok valamit, mire közli, hogy mesélni valója az neki is van, szex ugyan nem lesz benne, de leesik az állam.

-Milyen volt anyádnál a karácsony? –kérdezi és szeletelt barna kenyeret tesz egy kosárba, én a sajtot kockázom fel.

-Hááát rövid és szaftos.- felelem.

Bekapok egy aprócska koktélparadicsomot, és ahogy szétrobban a számban, egy villanásra Francesco szájának édeskés ízét juttatja eszembe.

-Anyu jól van, hál’istennek, az öreg étterem tulajdonos legyeskedik körülötte, tudod, akiről már meséltem, de arról mostanáig fogalmam sem volt, hogy van egy szívdöglesztő fia.

-Mitől szívdöglesztő? –kérdezi Helga, lemondó hangsúllyal, mintha azt mondtam volna, hogy borderline szindrómás.

-Hát, attól, hogy van egy sebhely a felső ajkán, illetve attól is…

-Sebhely? Miért, ki ez, valami utcai harcos? -kérdezi teli szájjal, én pedig belekezdek, miként találkoztam először ezzel a top kategóriás macsóval, és ott fejezem be, hogy álmomban gigantikus orgazmust éltem át, a férjem halála óta először.

-Hű, bakker, nekem is volt egy ilyen pasim, egyszer…. tudod, meséltem, ott a rádiónál, az a nagy mackó, akinek fura szokásai voltak az ágyban és most egy jóval idősebb nővel él.

-Igen, emlékszem, és arra is, hogy a jóval idősebb az pont néggyel több, mint Te! – nevetek fel, de Helga leint és közli, hogy annak a nőnek azóta már gyereket is csinált Medve úrfi, úgyhogy ne nagyon röhögjek.

-Szerintem az olasz-pasik istennek képzelik magukat, teljesen nyilvánvaló, hogy ez is, és hidd el, már minden női vendég megvolt neki.- teszi hozzá fanyalogva.

-Kösz, kedves vagy, mint hóhér a lefejezés előtt.

-Csak irigykedem….folytaaaasd. – énekli, és bekap egy lyukas sajtkockát.

Minden apró részletet felidézve mesélem tovább az étterem karácsonyi vacsorájának történetét, és azt, milyen fékezhetetlenül estünk egymásnak a dagasztópulton. Szóval vészhelyzet van, fejezem be a monológomat és felhúzott szemöldökkel figyelem barátnőm arcát.

Helga rám se néz,  csörömpölni kezd a csészékkel a pultnál, kiönti a kávét, hümmög egymás után hármat, mint valami egzotikus madár, és elindul tálcával a parányi nappaliba, én osonok utána.

-Oda ülj, mutat az ablak alatti rövid lábú, még az ötvenes években kárpitozott, és eredeti pompájában megbecsült fotelra, majd közli, hogy rövidesen ezt is ki fogja hajítani. Amíg a magammal vitt rizstejet beleöntöm a forró feketébe, eszembe villan, hogy már tavaly is ezt mondta, mintha ezzel a vissza-visszatérő szanálási lázzal akarna szabad utat nyitni egy új szerelemnek. Fotel ki, pasi be, gondolom magamban, miközben a virágmintás csészét két tenyerembe fogva, kényelmesen elhelyezkedem. A Helgánál töltött alkalmak elhagyhatatlan rituáléja a gardrób frissítés. Barátnőm, akár egy célratörő stylist, sorra mutatja fel azokat az általa avittnak tartott darabokat, amiket kihízott, megunt vagy soha fel sem vett, és könyörgő tekintettel kínálja fel átalakításra vagy tovább ajándékozásra, csak soha ne lássa többé! Amikor az üres szekrény szürke hátlapja már úgy mered ránk, mint egy óriás küklopsz egyetlen szeme, Helga a kanapéra dobált, méretes ruhakupac fölött belekortyol a feketéjébe és szomorúan megjegyzi, hogy az igazi vészhelyzet az, hogy elmúlt negyven és még mindig nincs se stílusa, se férje, se gyereke.

-Na, például ezt nézd meg, ugrik fel hirtelen, és kiás a kupac alól egy fekete szövet kabátot, aminek ezüst gombjai úgy fénylenek, mintha kiszidolozták volna őket, a mell vonal alatti karcsúsítást követően harang alakú szabásával inkább egy viktoriánus korabeli köpenynek látszik. Belebújik, a vastag kabát szinte a bokájáig ér, és nagyjából annyira előnyös, mint frottír köpenyben kutyát sétáltani, amit nyílván az arckifejezésemből is kiolvas.

-Rettenetes, mi?

-Ja, pont úgy nézel ki, mintha most mennél malacot lopni.- mondom röhögve.

-Szerintem nyugodtan legyél letisztultabb, nem kellenek a loknis bigyók. –teszem hozzá, miközben érzem, hogy ezzel  nem kerültünk közelebb a tökéletes outfitjéhez, és milyen alapon okoskodom, engem se Dolce és Gabbana öltöztet, akikről évtizedekig az gondoltam, hogy egyetlen pasas, csak ez a művész neve. Helga közben ledobja magáról a szövetet, és visszaül a kanapéra, majd közli, hogy az lesz a legjobb, ha felgyújtja az egészet.

-Visszatérve az olasz csődörre, irigyellek basszus. Belőlem már a szerelemsóvárgás is eltűnt. Mintha büntetésben lennék, mert mindig olyan pasikat fogok ki, akik nyilvánvalóan nem vesznek komolyan, és ami nekem persze nem tűnik fel, inkább elméleteket gyártok, miért nem érnek rá hétvégén. Mondd, miért van az, hogy mindenkinek van valakije, csak nekem nincs? Tényleg ilyen szarul nézek ki?  – kérdezi, nem is tőlem, inkább magától, és pontosan tudom, hogy nem vár választ, mert egy meglepő váltással kislányos hangnemben folytatja.

-Képzeld most egy zsidó fiúval chat-elek.

-Na, és milyen?

-Nem tudom, még csak egy hete.

-Oké, de  mégis hány éves, hogy néz ki, hogy akadtatok össze?

-Több közös ismerősünk van fészen.., elég kölykös,  talán harminc lehet..

-Jajj, ne hülyéskedj, akkor csak játszadoztok! -felelem, és látom, ahogy Helga arca elkomorul.

– Jól van, tudom, hogy mit gondolsz,  de van valami, ami  ennél sokkal rosszabb.

-Mi az?

 Holnap megyek nőgyógyászhoz, annyira utálom és annyira félek! Szerinted lesz még nekem gyerekem? Egyáltalán megérdemlem? – kérdezi és rám emeli riadt tekintetét.