A szívkő

Vállig érő, étcsokoládé színű haja tűnik fel először, csillogva lobog a langyos szélben, mint egy samponreklám, ahogy határozottan felém közelít a kórház udvarán. A pizsamás-papucsos betegek között ő az egyetlen, aki farmert és pólót visel, kis övtáskával az oldalán. Ahogy mellém ér, azonnal köszön és elnézést, meg kétszáz forintot kér kávéra az automatából, mert innen nem lehet kimenni, mondja.  Ahogy beszél, arcán az apró virágszirmokra hasonlító égésnyomok  különleges táncot járnak. Várakozó, tiszta tekintetét nem veszi le rólam, és amíg a táskámban kotorászom, megkérdezi, kihez jöttem? Édesanyámhoz, felelem, és átadom neki az aprót, amit háromszor is megköszön és hozzáteszi, ő már nem először van itt, de ne higgyem, hogy bolond, nem azért.

A megfigyelőbe két zsilipen keresztül tudok bemenni, csengetnem kell. Édesanya ki van kötve az ágyhoz, maga elé néz. Amikor fölé hajolok és megsimogatom az arcát, azt kérdezi, mikor jön a muter? Anyu, a muter nem tud jönni, más dolga van, felelem, nem akarom megzavarni  összegubancolódott gondolatait azzal, ha megmondom, az anyja már negyven éve halott. Édesanya pár hete került ide, egyik-napról a másikra kezdett hallucinálni, a pszichiáter szerint kilencven éves korban ez már nem ritka, az idősek kevés folyadékot isznak, és a kognitív funkciók hanyatlása elkerülhetetlen. Kevert, szubkortikális és kortikális vaszkuláris demencia, vizsgálati papírján ez van. Apróra vágott, édes mandarinnal etetem majd megfésülöm. Mozdulatlanul tűri, a fénypászmákat nézi a szemközti falon vagy talán az emlékei között barangol. Azért van kikötve, magyaráz a nővér, nehogy elmászkáljon, de a gyógyszerek majd hatnak és lekerül csuklójáról a bőrszíj.  Simítok itt-ott az ágynemű gyűrődésein, holnap is jövök anyuci, nagyon szeretlek, suttogom a fülébe és megpuszilom. – El akarták venni a házunkat, két férfi jött kalapban, de a muter az nem engedte, megfogták a karját, de az nem engedte. – mormolja maga elé, én várok, hátha megtudok még valamit a felbuggyanó múltból. Köszönök még az ajtóból, de nem fordul felém. Csengetek a zsilipajtó előtt. Nem kellett volna kifesteni a szemem, ömlik belőle a könny.

 A bejárattal szemben, a járdaszegélyen ül a lány, egyik kezében szürke műanyagpohár, a másikban cigi. Ahogy kifelé jövet meglát, azonnal felugrik,  hogy van édesanyád, kérdezi. Nem fáj semmije, csak visszament  kicsit a múltba, felelem.   Imádkozni fogok érte minden nap, én azt nagyon tudok, ja és Ancsi vagyok.

A következő alkalommal,  áprilisi napsütésben egykedvű arcok sütkéreznek a pszichiátria épülete előtti kertben, nyitott köntösök, melegítők,  tarka pizsamák promenádja, szinte mindegyik füstkarikákat ereget, mintha a cigarettázás rituáléja az egyetlen  kelléke lenne a normális élethez való tartozásnak. Nem látom Ancsit, megyek egyenesen a földszinti megfigyelőbe, édesanya még ott van. Szia anyuci!  köszönök vidáman, odapattanok az ágyhoz, de nyitott szeme most sem keresi az enyémet. Arcát és kezét megtörlöm illatos nedves kendővel, lesimítom a takarót, és feljebb húzom feje alatt a párnát. Áfonyás, tört kekszes joghurtot hoztam, nem bolti, otthon kevertem össze. Lassan forgatja a szájában a kiskanálnyi élményt. Jól vagy anyucikám,  kérdezem gépiesen,  hogy mondjon valamit vagy én mondjak, és belefogok mesélni, mi hogy vagyunk, hogyan  is lehetnénk. Váratlanul megszólal, indulatosan hadarni kezd, megtudom, hogy az a hülye a kaptafagyárban udvarolni akart neki, de ő persze ellenállt. Valaki ki akarta lakoltatni őket a muterral és a hét gyerekkel, de a muter nem engedte, pedig nagyon szegényes volt ott minden, a fiúk a földön aludtak. Ott lakik még a muter? – kérdezi hirtelen és kétszer is igent mondok. Benéz egy nővér, kérdezem, mikor tudnék a kezelőorvossal beszélni? Már elment, de hívjam fel holnap délelőtt. Aggaszt, hogy anyu még nem tiszta. Nagyjából negyven percet vagyok itt, sok vagy kevés, nem tudom. Ancsika a kocsinál ér utol, liheg, hogy van anyukád kérdezi azonnal, közben kis övtáskájából egy szál cigit húz elő. LOVE YOUR LIFE feliratot olvasok fáradt rózsaszín pólóján, farmer nadrágja tiszta, lábán fűzős vászoncipő. Reflexszerűen belenyúlok a táskámba, mire megszólal, nem kell ám pénz, nem azért jöttem. Én azért adok, nekem jobb így, és egy kávé mindig jól jön, felelem.  Anyukád? Kérdezi újra, és kifújja a füstöt. Ahogy volt, de te miért vagy itt? Felcsillan a szeme, nagyot szív a cigiből, elmeséljem, érdekel? De, csak ha érdekel! Most mennem kell művészetterápiára, de figyellek, ha jössz.

Édesanya már az emeleten van, kezelőorvosa alig múlhatott harminc, dús, hullámos hajával és nyitott köpenye alatti csíkos pólójával úgy fest, mint egy diák a képzőművészeti egyetemről, festőállvány mögé képzelem.  Megnyugtató hangon biztosít, hogy az újgenereációs gyógyszerek segítenek,  anya nemsokára a régi lesz.   Az osztályon rengeteg a fiatal beteg, megdöbbenek a húszas-harmincas éveikben járó, pizsamás férfiak és nők látványától, olyanok, mint valami építőtábori buli utáni reggelen, zsizsegve állnak sorba az étkező előtt.  Anyu szobatársai vele közel egykorúak, ágyszomszédja úgy beszél hozzá, mintha a kishúga volna, így Editkém, úgy édes szívem…, és egész ottlétem alatt nem létező morzsákat sepreget az ágyáról. Anyu gondolatai a helyére kerültek, felvette a szemkontaktust, ki volt simulva. Minden alkalommal végigcsinálom a szokásos rituálét az illatos nedves kendővel, a fésűvel, a sheavajas krémmel, talán úgy érzem, ez nemcsak nekem, de neki is jól esik.  Édesanya, jövök holnap is, puszit nyomok finoman barázdált arcára, és biztos vagyok benne, hogy a hét testvér közül ma is ő a legszebb.  Két szabad kezével az ágykeretet markolja,  szinte erőlködés nélkül húzza fel magát, egyenes háttal mondja. -Tündike, ne izguljatok, nem halok meg, miért halnék meg???

Ancsika a padon ül, ahogy meglát felpattan, de intek, hogy várjon. Leülök mellé, és nagyot sóhajtva elkezdi. Mondhatom? Szekszárdon születtem, a három bátyám után, anyám nagyon szeretett, azt hiszem, de mindig aludt, és a bátyáim mondták, hogy ivott, azért. Apámat ritkán láttam, börtönben is volt, ha meg otthon, akkor együtt ittak anyámmal. Nagyanyám átjött sokszor, valamit főzött, és mielőtt elment, leköpte anyámat. Öt éves voltam, amikor  nevelőszülőkhöz kerültem, szerettek, éreztem, és volt tiszta ruha, szép ágyam, játékaim, de úgy tíz éves koromtól nem bírtam magammal, megloptam őket, hazudtam is. Miért? kérdezem. Nem tudom, feleli és étcsokíszínű haját féloldalon a füle mögé simítja. Milyen szép ez lány, ezt gondolom.  Cigi után kotorász, végül nem gyújt rá. Nem ők tehettek róla, próbáltak segíteni,  de nem akartam, és akkor otthonba adtak. Tizenhat voltam, amikor egy másik lánnyal megszöktünk ketten, azt mondta, a barátai majd befogadnak minket, így is lett. Egy szépen berendezett házban laktunk, és hoztak ruhákat, volt étel, cigi, és azt mondták, ha elkezdünk dolgozni, nagyon sok pénzünk lesz. Két évig tartottak fogva minket, szexmunkások voltunk, három kutya őrizte a házat, innen nem lehetett megszökni. Kaptunk kábítószert, és lehet, hogy ezért jött ki egyszer a rendőrség,  nagy balhé volt, akkor lett vége. Pszichiátriára kerültem, és amikor kiengedtek, a felállványozott Szent Mihály templomról akartram leugrani, de leszedtek. Megint bekerültem kórházba, kértem a barátnőmet hozzon be öngyújtót, akkor egy éjjel a lángot odaszorítottam a karomhoz és elég gyorsan elérte az arcomat, akkor már sikítottam, de itt vagyok. Isten azt akarja, hogy éljek,  akkor én nem akarhatok nem élni. Na, de Te is mondjál valamit magadról, kéri, és rágyújt.

 -Neked a szemedből látszik, hogy szép a lelked.- szólal meg újra, és mosolyog. Én ezt már látom az embereken. A te szemedből is látszik, mondom neki. Övtáskájába nyúl, kivesz valamit, és nyitott tenyerében egy diónyi fehér kavics, szív alakja van. Ezt még régen találtam, eddig nálam volt, azt gondoltam vigyáz rám, talán vigyázott is. Most neked adom. Úgy hívtam, „szívkő”, de te bárhogy nevezheted, most már a tiéd. Én még pár napig itt vagyok, azután kimegyek és nem csinálok semmi hülyeséget,  most már igazán élni akarok.

Két nappal később bemegyek anyuhoz, mohón eszi a gyümölcsjoghurtot, amit uzsonnára kapott. Végigcsinálom a megszokott rutint, törlés, fésülés, krémezés, felszeletelek egy banánt. Búcsúzáskor az éjjeliszekrényre teszem a szívkövet. Megpuszilom illatos homlokát és intek. Ő még utánam szól:

Te akkor vagy a legszebb, amikor én nézlek! 

A kora tavaszi nap már melegíti a hátamat, pizsamás alakok fekszenek a füvön, a padon ülőkről is lekerült a köntös. Távolabb meglátom Ancsit, talán egy betegtársával beszélget. Lassítok a kocsival mellette, a lehúzott ablakon át köszönök. Hogy van anyukád kérdezi, most már jól, felelem. Imádkoztam érte, én azt nagyon tudok, mondja és mosolyog. Fiatal arcán, a virágszirmokhoz hasonlító égésnyomok különleges táncot járnak.