Megemelem a fejem, öt tizennégyet mutat a rádiós óra piros számlapja, hiába vasárnap. Püfölöm a párnát, keresem a helyem a tovább alváshoz, és kábán visszasüppedek a kertváros zavartalan csendjébe.
A gyerek motozására ébredek újra, fél kilenc. Mondtam, hogy ne keltsen ma, megjegyezte. Lassan fordulok, védem a gerincem, először a jobbat teszemle, majd a balt. Az ágy szélérő is látom, a lila orchidea utolsó bimbója is kipattant. Mielőtt felállnék, nézem még az ablak előtt álló, korhadt körtefa ágait, a törzsén megint egy újabb üreget faragott a harkály. A nappaliban rajzfilm monotónia évek óta. Felhúzott lábbal mered a tévére, úgy mondja, mint a gép: jóreggeltanyacsinálsznekemreggelit?
Erős hidegfronti hatás, arra érzékenyeknél ingerlékenység, fejfájás, írja az időkép. Egy pohár langyos víz, tíz perc múlva ugyanaz citrommal már bevált. Kettőig olvastam, mennék vissza aludni. Automatikusan nyúlok teafilterekért, két bögréért, övé a Boss felirat.
„My funny man..,” énekel a csókos szájú díva a parkban, de Mr. Bean-nek most sem sikerül autogramot kérni tőle, mert teszefosza. Bab úrfi történeteinek egyik gyöngyszeme, mindig tudok röhögni a kétbalkezes bárgyúságán.
−Micsoda teszefosza! – énekelem utánozva magam elé és felnevetek.
−Hallod, teszefosza, mint Te! – emelem fel a hangomat váratlan hirtelenséggel és ömlik belőlem a szócunami megállíthatatlanul: már rég csinálhattál volna magadnak reggelit, elvégre húsz éves vagy, sőt engem is meglephettél volna egy teával, nem nagy dolog, de te csak ülsz, akár egy szobor, és várod, hogy eléd álljak, akkor talán megmozdulsz…, a tegnapi ruháid is itt vannak még a széken, a tegnapelőttiek is, pedig több éve mutatom, hogyan és hová tedd…, mire vársz édes fiam mondd, mire? Én sem élek örökké, hát mégis mi lesz veled? – hallom a hátborzongató monológot, ami úgy árad szét a levegőben, mint a sercegő szalonna sűrű illata.
A gyerek felém fordul, tekintete riadt, ő nem csinált semmit. Istenem, minden autista ilyen szép? Azon a képen is ott, még csak három. Pszichológus akkor mondta, ez élethosszig tart anyuka. Forró zsír csöppen a kezemre, és a felvillanó fájdalommal kibukik belőlem minden, az elmúlt egy vagy húsz év érzelmi katyvaszából és hörögve folytatom, hogy elég volt, elfáradtam.
−Anya, ne csináld! − mondja remegő szájjal, és látom, hogy sírni készül, és már ez is idegesít. Szipogva folytatja, hogy de anya, nem azt beszéltük meg, hogy nem leszel dühös többé?
−Nem érdekel, hogy mit beszéltünk meg! − kaffogom és igazítok a nyeles serpenyőn.
−De, érdekel, te egy anya vagy, ne legyél ilyen makacs, ne legyél, ezt nem akarom. − feleli, miközben a nappali közepén a földre ül és lábait jógiként keresztbe teszi.
Kiskanállal nyomom össze a filtert, gumikesztyűben mosom le a citromot, és frissen facsarom a teába, a szalonna csíkokat lecsöpögtetem.
−Anya, látod, elkezdtem pityeregni, de ha idejössz, meghipnotizállak.
Félrehúzom a serpenyőt, leülök vele szemben, keresztbe teszem a lábamat. Arcunk egy vonalban, térdeink összeérnek. Hüvelyk és mutatóujját szorosan összetapasztva, képzeletbeli láncon ingát lenget.
Mélyen a szemembe néz és csinált rekedtséggel kántálni kezd: Mától kezdve nem leszel dühös és makacs, nem vagy te mostoha anya, nem fogsz kiabálni se soha többé, csak mosolyogni fogsz örökkön-örökké, megértetted? − befejezésül csettint egyet egészen közel az orrom előtt. Be kell hunynom a szemem, hogy várakozó könnyeimet feltartóztassam.
−Kész. Anya, kész, megértetted?
−Persze drágám, megértettem. −felelem még mindig szorosra csukott szemmel. Érzem, ahogy eltávolodik, erős lépteivel visszamegy a kanapéhoz, felhangosítja a tévét. Lefekszem a hideg járólapra. Mennyire bölcs, milyen tapintatos, és precíz. Mára megoldotta. Szabad utat adok a könnyáradatnak, két hónapja is lehet, hogy utoljára bőgtem.
−Anya, csinálsz nekem reggelit?
