–Szia, segíthetek? Ha tetszik ez a pulcsi, leveszem a babáról, meg tudod próbálni. – mondja mosolyogva a fekete hajú, copfos eladó.
–Ó, köszönöm, nagyon kedves vagy. – felelem és a rózsaszín felsővel eltűnök a legutolsó fülkében, ott a legnagyobb a tükör, a világítás is diszkrét, már kitapasztaltam, ez az egyetlen üzlet a plázában, ahol tetszem magamnak. Soha nem volt ennyire finom, púder árnyalatú ruhám, ami a zöld szememet is kiemeli. Engem még kislánynak sem öltöztettek babarózsaszínbe. Keresztanyám varrodában dolgozott, így a maradék anyagokból állt össze a ruhatáram, volt kék–fehér, tengerészcsíkos pulcsim nadrággal, ez hosszú és rövid fazonban is, és a műszállal kevert pamutnak az iskolai menza, és a tornaöltöző sűrű szagával kevert elegyét, még most is fel tudom idézni. Úgy a tizenötödik karácsonyomra összejött a várva várt rózsaszín sál és sapka is, büszkén tekertem át kétszer is a nyakamon, lássák csak a többiek a suliban, ez nem centrum áruházi darab. Egyszer, ahogy előrehajoltam a táskámért a padhoz, ráléptem az egyik végére, amitől persze nem tudtam azonnal felegyenesedni, és fejjel előre bezuhantam a padba. Akkoriban szemüveges voltam és szánalmasan szerencsétlen. A harmincéves osztálytalálkozón Gyuri, az osztály egykori fenegyereke, sörszagúan a fülembe búgta: „nagyon jól nézel ki, pedig csúnya kislány voltál, nem haragszol ugye?”
–Ezt elviszem. – mondom a pénztárosnak, és körül nézek, a fekete, copfost keresem, hogy megköszönjem neki. Kifelé menet meglátom az egyik állvány mellett szortíroz, odalépek hozzá.
–Nagyon köszi a segítséget, megkérdezhetem hogy hívnak?
–Szilvi vagyok és nincs mit, ez a dolgom. Ritkán van ilyen kedves vevő a boltban.
–Hogy–hogy?
–Hát, pár hete, amikor még melegebb volt, bejött egy idősebb nő, és amikor meglátott azt kérdezte, itt kurvák dolgoznak? – azzal lehúzta fekete kardigánját, és megmutatta, tetoválásokkal gazdagon dekorált karját.
Két héttel később
–Gyere, nézünk neked nadrágot, itt nem olyan őrült drága. –mondom a gyereknek, ahogy belépünk az üzletbe.
–És meddig nézünk nadrágot? – kérdezi, miközben hátat fordít nekem és a babaruházatot böngészi, hátha akad valami az óvodás méretű, barna plüssmackójára, akit havonta egyszer átöltöztet. Ahogy sétálok az üzlet belseje felé, meglátom Szilvit, épp a fiú szekcióban pakol.
–Szia, új a frizurád, nagyon csinos! – köszönök rá, és megdicsérem fülicimpáig érő, láthatóan frissen vágott és szárított haját, ami tökéletesen keretezi az arcát és kiemeli a füstösre sminkelt, hatalmas szemét.
– Köszi, de jó, hogy ezt mondod! Azt kértem a fodrásztól, hogy szexi legyen. Szexi akarok lenni. – feleli és elneveti magát.
–Szerintem sikerült, add meg a számát légy szíves! – mondom és vele nevetek.
–Bánat vásárlás? – kérdezi és hozzáteszi, hogy a bizsuknál most egyet fizetek kettőt kapok.
–Neem, a fiamnak szeretnék venni valamit, a törzsvásárlói kuponnal most megéri.
Anyaaa, merre vagy? – árad felénk különleges orgánuma, és kisvártatva ő is megjelenik.
Bemutatom a szakállas gyereket Szilvinek és röviden hozzáteszem, hogy autista, jobb ezt az elején tisztázni.
– Figyelj, nekem három gyerekem van, – feleli, a lányom, a középső, szorong, fél a jövőtől, kimaradt az iskolából is. Már mindent megpróbáltam, majdnem mindent. Annyira szeretem és látom, hogyan teszi tönkre magát. Ebbe bele fogok őrülni. Az apja nem segít, nem az a típus. Tudod, néha úgy érzem, megpattannak az idegeim. Néha olyan jó lenne elmenni messzire és soha nem jönni vissza.
–Hová mennél? – kérdezem, miközben egy fiatal nő mellénk ér és a fehérneműk iránt érdeklődik.
–Azonnal mutatom! – feleli Szilvi és lendületesen megindul.
– Hogy hová mennék? – kérdezi nagyot sóhajtva, gvisszafelé jövet és ráncolni kezdi a homlokát.
– Messzire, az Üveghegyen túlra, ahonnan hónapokba telne visszajönni.
– Te, hogy bírod? – szegezi rám a tekintetét, majd a fiamat figyeli, aki a színes pólókkal precízen kirakott alacsony pult sarkán ül és a mobilján játszik.
– Én? Egyszer már visszajöttem az Üveghegyen túlról. Most inkább olyan helyre mennék, ahol a napos, de nem túl meleg teraszomról a nagy, kék vizet bámulnám és csak akkor mozdulnék meg, amikor már mindenem elzsibbadt.
Alig néhány másodpercig hallgatunk, mire a gyerek feláll: na, mehetünk már, éhes vagyok!
Elköszönök Szilvitől, felajánlom, hogy jelöljük be egymást ismerősnek és elküldöm egy gyermekpszichológus elérhetőségét, jó az, ha megvan, de nyugodtan írjon rám, ha úgy érzi, beszélgetni szeretne.
–Jövő héten szabin vagyok. – feleli, de utána várlak titeket. Nagyon szép fiad van, de biztosan mondták már.
Három héttel később újra a boltban
Zöld leveles, bőszárú nadrág, tetszik, de mihez veszem fel? Tekintetemmel fürkészem Szilvit, lehet ma nem dolgozik, megkérdezem. Pár perc múlva egy kerekeken guruló állvány mögül rám köszön.
–Szia, hogy vagytok?
–Jól, tényleg, ahogy kell. És Te?
A kocsi takarásából hevesen mesélni kezd: a lányomat be kellett vinni a sürgősségire, kis hülye bevett valamit a barátnőjével. Szétcseszik magukat teljesen. Depressziósak. Te ezt érted? Ülök az ágya szélén, fogom a kezét, mint kisbaba korában, és hallgatok. Hátha akkor majd beszél, mondd valamit, hogy mi baja? És akkor, nagy sokára azt mondja, hogy kilátástalan az élete…
–Mitől kilátástalan?– ezt kérdezem tőle, de nincs válasz. Tőlem, biztos. Mert elváltam, mert mással élek, de őket az életemnél jobban szeretem, és ha este, zárás után 9–re érek haza, akkor is főzök másnapra. Gondoskodom róluk, érted? Mondtam neki, hogy nem találkozhat a barátnőjével, mert nincs jó hatással rá, az még iszik is. Szenved a gyerekem, de én is szenvedek. Mikor lesz ennek vége, mikor?
Ó, Istenem, megint csak én beszéltem, ne haragudj. Nem tudom, Te hogy bírod csinálni, hogyan nem omlassz össze naponta, miért nem zokogsz, kéred ki magadnak, hogyan tudsz ilyen nyugodt maradni abban a tudatban, hogy sosem nő fel a fiad.